A szoba titka

Csendes eső hullott a földre. Az elmúlás szele fújt. Minden egyre halkult körülöttem. Már semmi sem számított. Lenéztem jobb kezemre, melyben egy fegyver csöve fénylett.  Félelem járta végig a lelkem, könnypatak indult végső útjára arcomon. Lassan felemeltem a fegyvert és halántékomhoz tartottam. Biztosítottam és már csak a ravaszt kell meghúznom. És akkor mindennek vége. Semmi sem fáj többé…

Hirtelen villám szelte keresztül az eget, s a táj csendje eltűnt a dübörgésben. De furcsamód a táj is elveszett, amint egy film vette kezdetét. Újra ott voltam, a kezdetek kezdetén, láttam mosolyomat, mit sem sejtő énemet. Aztán feltűnt Ő… az első férfi, aki összetörte a szívemet. Boldog, békés napok szálltak el a szélben. A remény volt a társuk. Az én reményem…

Újra éltem a változást, mely megölte a szívem. Ismét elvesztettem őt, s ismét kaptam egy reménysugarat, csak hogy még mélyebbre zuhanjak.

És igen! Ott jön Ő is. A második férfi, akit látni sem akarok. A második, akit szerettem.

Eltűnődöm, vajon mit szeretek bennük?! Jó fejek, kedvesek, viccesek, de nem igazán szépek… Akkor mégis miért fáj így az emlékezés? Miért dobban kínzón a szívem? Miért áztatja könny az arcom? Mondja meg valaki, miért?!

Egy hang halkan így szól:

• Mondd, miért búslakodsz? Miért átkozod és próbálod meg eldobni életed? Mondd, miért?!
• Mert nem kellek senkinek… – felelem csendesen. – Ha én szeretek valakit, az vagy már foglalt, vagy nem kellek neki. Aki engem szeret, az pedig nekem nem kell…
• Úgy véled? Hát válaszolj! Mikor tettél bármit is azért, hogy megszerezd magadnak a férfit, aki kell?

Eltöprengtem e kérdésen, de válaszolni nem tudtam. Pedig egyszerű volt a válasz: „Soha!”

Soha semmit sem tettem. Nem harcoltam, ahogy más nők teszik. Én ehhez nem értek. Gyáva módon kifogásokat kerestem. De az igazság az, hogy lusta voltam bármit is tenni.

A fegyver koppanva landolt a földön, majd dörrenés hallatszott. Megfagyott a pillanat. Még láttam a vihar utáni első napsugarat. Értettem a természet üzenetét. De már késő volt. Vérem halkan csepegve tócsába gyűlt a padlón, és én lefeküdtem.

A világ lassan egyre sötétebb lett, és éreztem, egy hosszú utazás kezdődik. Egy út, ahonnan nincs visszatérés…

Dobb, dobb… – szólt szívem utolsó szava, majd ő is feladta a harcot, és én eggyé váltam az éjjel.

A felkelő nap egy csendes szobára esett. A vihar elvonult, s már csak nyomai utaltak rá. A szobában egy hideg, vérbe fagyott test hevert. Egy nőé. Barna haja szétterülve feküdt a földön, könnyei rászáradtak hófehér arcára. Szeme üvegesen meredt a semmibe. A nő utolsó szavai visszhangot vertek a szoba csöndjében. S bár a hangjuk elveszett, ők soha: mindig ott vannak, de csak kevesen hallhatják őket. Ám ha valaki kinyitja a szívét, még most is tisztán hallja: „Sajnálom, de szeretlek Titeket!”

A nőre csak később találtak rá. A család és a barátok összeomlottak a hír hallatán. A rendőrök végül lezárták a nyomozást. A halál oka: fegyverrel elkövetett öngyilkosság.

Az egyetlen dolog, amit a szobában találtak egy kis versike volt:

A Szerelem volt a vesztem,
Mert béklyójába estem,
S én balgán csak nevettem,
De soha sem feledtem.

Álltam némán, figyeltem,
Hogy vesztem el, kit szerettem.
Álltam némán, gyáván,
Romokba dőlt álmaim várán.